Üdvözlöm Önöket az előző videóban beharangozott Gondolkodó Emberek Országában (GEO). Egy 12 éves magyar kislány kálváriája kapcsán a 12 éves Jonas esete jutott eszembe, aki Az emlékek őre című disztópikus regény főszereplője. Vajon nem lehet, hogy az őrületig túlszabályozott világban élünk? Vajon jó döntés, ha a szabadság helyett az úgynevezett biztonságot választjuk? Vajon tényleg biztonságban vagyunk? Ezen kívül számos olyan kérdés is terítékre kerül, amit mindenkinek érdemes átgondolni. Vágjunk is bele...
A tizenkét éves Jonas olyan világban élt, amelyben nincs igazságtalanság, éhezés, erőszak, nincsenek kábítószerek, a családok életében is teljes a harmónia. Ez volt a tökéletes társadalom. Mindent ellenőriztek, mindent megfigyeltek, mindenki ugyanazt kapta. Szigorú formák tartották a rendet a földi mennyországnak kinéző világban, ahol a szabadság helyett az úgynevezett biztonságot választották az emberek. Ebben a társadalomban a lényeges dolgokról kérdéseket sem lehetett feltenni. Minden egyforma volt, nem voltak színek, egyéniségek, mindenki tudta, mi a feladata, és mindenre volt szabály. Ebben a társadalomban a tudást csak egyetlen ember birtokolhatta, ő volt az emlékek őre, az örökítő. Jonast hosszú megfigyelések után a bölcsek tanácsa arra választotta ki, hogy utódja legyen a hamarosan nyugállományba vonuló emlékek őrének, az „örökítőnek”. Az idős ember feladatául kapta, hogy átadja a tudását az ifjú kiválasztottnak.
Közben Jonas szülei átmenetileg egy kisbabát fogadtak magukhoz, akivel nem boldogultak a nevelőotthonban, ahol Jonas édesapja is dolgozott. Ha a kicsi nem lesz olyan, mint a többiek, akkor rá is vonatkozik az „elbocsájtás” ceremóniája, ez a szabály. Jonas megkedvelte a kis gügyögő csöppséget, vele aludt, és úgy nézett ki, a kicsi be tud illeszkedni az egyforma társadalomba, ám amikor elválasztják Jonastól, minden elölről kezdődött és a befogadó család számára egyértelművé vált, csak az „elbocsátás” segíthet. De vajon mit jelentett ez a gyakorlatban? Senki sem tudta és senki sem kérdezhetett rá, csak maga az „emlékek őre”.
A csecsemő még kapott egy esélyt, visszavitték Jonas nevelőszüleihez azzal, hogy ha továbbra sem nyugszik meg, állandóan felsír éjszaka, akkor rá is az „elbocsátás” vár.
Ebben a társadalomban az „elbocsátás” egy elfogadott norma, az „elbocsátás” maga a szabály, amit valamikor valakik meghoztak. Senki sem tudta, hogy kik voltak azok. Viszont, hogy ez mit jelentett valójában, az tabunak számított. Tilos volt érdeklődni. Az volt a szabály, hogy ebben a társadalomban nem lehetett kérdezni és nem lehetett gondolkozni csak arról, ami meg volt engedve. A szabály szerint aki kérdez és gondolkozik, az nem lehet a társadalom része. Van egy másik szabály is: ebben az egyforma társadalomban nem lehet két egyforma ember, például egy egypetéjű ikerpár jelenléte már zavart okoz, így egyikükre csecsemőkorban az „elbocsátás” vár.
Jonas, miután sejtette, hogy az általa megkedvelt kisbaba nem tud beilleszkedni a nevelőotthoni környezetbe és rá is az „elbocsátás” vár, az „emlékek őre” kiválasztottjaként be akart tekinteni ennek a folyamatába, amit pont egy ikerpár esetében a saját édesapja végzett el. A kisbabák közül azt „bocsátották el”, aki kisebb súlyú volt. Ez volt a szabály. Miután ebben a társadalomban mindent megfigyeltek, így abban a teremben is volt egy kamera, ahol az „elbocsátás” ceremóniája zajlott, ezt nézte élőben Jonas is. Látta, amint a két ikerpárt lemérik és a saját apja átveszi a könnyebb súlyú babát:
“- Hallod-e, csöppség, te csak 2550 grammos vagy. Kis möpszli.
- Gabriellel (a befogadott kicsivel) is ilyen furán szokott beszélni - jegyezte meg mosolyogva Jonas.
- Figyelj oda! - szólt az örökítő.
- Most majd tisztába teszi és felöltözteti - magyarázta Jonas.
- Hogy ne fázzon a pici.
- Maradj csöndben, Jonas! - Az örökítő hangja furcsán, hidegen csengett. - Nézd!
Jonas engedelmesen a képernyőre függesztette a tekintetét, és várta a folytatást. Különösen a ceremónia érdekelte.
Apa a szekrényhez lépett, kinyitotta, és elővett belőle egy injekciós fecskendőt meg egy apró fiolát. A tűvel óvatosan átszúrta a kis üveg dugóját, és felszívta a fecskendőbe a fiola színtelen tartalmát.
Jonas szánakozva felszisszent. El is felejtette, hogy az újgyermekek oltásokat kapnak. Ő maga is utálta az injekciókat, de tudta, hogy szükségesek.
Meglepetésére apja az újgyermek homlokához hajolt, és ott szúrta bele a tűt, ahol a kis fejen egy ér lüktetett. A pici megvonaglott, és erőtlenül felsírt.
- Miért... - kérdezte döbbentem Jonas...
- Csitt! - szólt rá szigorúan az örökítő.
Apa beszélni kezdett, és Jonas megkapta a választ ki nem mondott kérdésére.
- Jól van, tudom, hogy fáj - gügyögte apa. - De muszáj vénába szúrnom, és a karocskádon még icipicik az erek.
Közben lassan, óvatosan nyomni kezdte a dugattyút, a fejbőr alatti vénába juttatva a folyadékot. Amikor a fecskendő kiürült, kihúzta a tűt, és a használt eszközt a szemétkosárba dobta.
- Már készen is vagyunk - szólt derűsen. - Nem is volt olyan szörnyű, igaz?
Most fogja tisztába tenni és felöltöztetni, gondolta Jonas. Nem szólalt meg, elfogadta, hogy az örökítő azt szeretné, ha csendben néznék végig a kis ceremóniát.
Az újgyermek időközben abbahagyta a sírást. Végtagjai néhány másodpercig görcsösen rángatóztak, aztán elernyedtek. Feje oldalra bukott, s szemhéja félig leereszkedett. Már nem mocorgott.
Jonast érthetetlen szorongás fogta el. Valahogy ismerősnek tűnt a testhelyzet, az arcon ülő kifejezés. Csak azt nem tudta, hol látott ilyet.
A képernyőre meredt, várva a folytatást. Semmi nem történt. A kicsi mozdulatlanul hevert, Apa pedig rendet rakott a szobában: összehajtotta a takarót, becsukta a szekrényt.
Jonasen most ismét erőt vett a fojtogató érzés, ami először a játszóterületen fogta el. Ismét felrémlett előtte a szőke hajú fiú arca és élettelenné dermedt tekintete. Az emlék visszatért.
Megölte a gyereket! Az apám megölte a gyereket! A két mondat harsogva visszhangzott Jonas fejében, míg ő maga némán, a borzalomtól tágra nyílt szemmel a képernyőre meredt.
Az apja folytatta a rendrakást. Felvett a földről egy odakészített kartondobozt. Az ágyra rakta, kinyitotta, elhelyezte benne az ernyedt kis testet, és becsukta.
Azután a kezébe vette a dobozt, és a helyiség túlsó falához lépett vele. Kinyitott egy kis ajtót a falon. Az egy vaksötét üregbe nyílt - az iskolai tantermek szemétledobó nyílásaira emlékeztette Jonast.
Apa betette a dobozt a sötét üregbe, és lökött rajta egyet.
- Pá-pá, kis ember - mondta, azután kiment a helyiségből. A képernyő elsötétült. Az örökítő Jonasre nézett, és higgadt, szenvtelen hangon beszélni kezdett.
- Ahogy mondtam, a bemondó értesített róla, hogy elődöd, Rosemary az elbocsátását kérte. Aztán bekapcsolták a monitort, hogy nézhessem, mi történik vele. Ott állt a szobában, és várt. Akkor láttam utoljára azt a gyönyörű gyermeket. Bevitték a fecskendőt, és felszólították, hogy tűrje fel a ruhája ujját. Azt mondtad róla, Jonas, hogy talán nem volt elég bátor. Én nem tudom, mi a bátorság. Nem tudom, miben áll, honnan ered. Csak azt tudom, hogy engem megbénított az iszony és a tehetetlenség.”
És máshogy ugyan, de nemrég engem is “megbénított az iszony és a tehetetlenség”. Ez az érzés uralkodott el rajtam, amikor néhány napja olvastam Dr. Pál-Szántó Ágnes ügyvédnő bejegyezését, idézem:
“A tegnapi második maratoni tárgyaláson egy olyan 12 éves kislány olthatóságáról döntött a bíróság, akinek a mellékvese működése a korábbi oltások által elindított autoimmun folyamatok miatt állt le. Kb. 15 érdeklődő egyéb szülő vett részt hallgatóságként a bírónőn és az alperesi jogi képviselőn, illetve rajtam, felperesi jogi képviselőn túl ezen a tárgyaláson, amin a 12 éves kislány is, mint felperes személyesen megjelent. Ez a gyermek végighallgatta, hogyan dönt a hatalom az élete felett. 2 orvosi szakvélemény is alátámasztja, hogy nem szabad beoltani őt. A teremben senki, de még a bíró sem volt védett az ellen a betegség ellen, amivel ezt az oltásoktól megrokkant gyermeket oltani akarják, mégis helyénvalónak érezte a bíró, hogy egy gyermek élete felett meghozza azt a döntést, amivel e gyermeket tulajdonképpen ennek az oltásnak a felvételére kötelezte.
Kedves Szülők, felnőttek, népegészségügy, gyógyszerészeti központ, hivatalnokok, védőnők, alperesi, felperesi jogi képviselők, bírák!
Olyan oltások felvételére kényszerítitek a magyar gyermekeket, amely betegségek ellen már ti sem vagytok, vagy nem is voltatok soha védettek. Úgy érzitek, hogy mégis van jogotok ehhez?”
Ez a bejegyzés döbbenetes. Legalább annyira embertelen, képmutató, kegyetlen, mint az Emlékek őre című disztópikus regényben az elbocsátás ceremóniája.
A mai társadalom egy őrületekig szabályozott társadalom. Nincs kivétel, nincs más, a szabály az szabály, bármilyen ára legyen is, ez a mai valóság.
Az emlékek őre című regényben amikor a 12 éves Jonas rájön arra, hogy az általa megkedvelt kis csöppségre is a halál vár, hihetetlen bátorságról tesz tanúbizonyságot. A kisbabát a hátára kötve kimenekíti a “tökéletes társadalomból”. A terve sikerül.
Kedves édesanyák, édesapák, akik küzdötök a gyermekeitekért... Nektek is sikerülni fog, mint Jonasnak. Nem lesz egyszerű, de ez nem maradhat így. Mert ez a világ, amiben élünk, nem lehet olyan, mint amilyen ma. Mert ha olyan, akkor nem lesz jövője senkinek.
Tegyünk fel néhány lényeges kérdést, amely a Gondolkodó Emberek Országában teljesen érhető, és jogos:
Vajon normális, hogy a gyermekoltások biztonságával kapcsolatban tilos érdeklődni, tilos gondolkozni?
Vajon normális, hogy a védőoltásokról kritikusan ebben a társadalomban nem lehet kérdezni és nem lehet beszélni következmények nélkül?
Vajon normális, hogy aki kérdez és gondolkozik, az nem a társadalom része mert az csakis egy "összeesküvés-elméletes" ember lehet, aki a tudományt állítólag tagadja?
Vajon normális, hogy egy állampolgárokat elvileg szolgálni hivatott jogállamban a gyerekoltások őrei határoznak meg mindent a saját gyermekeinkkel kapcsolatban, és nekünk beleszólásunk sem lehet abba, hogy mi kerüljön a legféltettebb kincsünk testébe?
Vajon normális, hogy ha bármilyen nyilvánvaló következménye van egy védőoltás beadásának, akkor a hivatalos szervek mindig csak azt tudják ismételgetni a rémült édesanyáknak, hogy "nincs kapcsolat a védőoltás és az elváltozás között"?
Vajon normális az a helyzet, hogy néhány évtizeddel ezelőtt egy gyermek 3-4 oltást kapott, de egy mai gyermek egészségének "megőrzéséhez" 50-70 oltást javasolnak?
Nem lehet, hogy a valódi orvoslásban nem létezik mindenkire jó sapka, vagyis egy oltási rend sem lehet mindenkinek egyformán jó?
Vajon ha azért tettek kötelezővé rengeteg oltást, hogy az ún. nyájimmunitással védjék azokat, akik nem olthatók, de közben meg azokra, akiknek orvosi papírjuk van arról, hogy nem olthatók, mégis rákényszeríti a vakcinázást a bíróság, akkor kik azok, akik nem olthatók, ha azok a gyerekek sem minősülnek annak, akikre az orvos is azt mondja?
Ha a védőoltásokat azért kell megismételni, mert azok hatékonysága egy idő elteltével bizonyítottan csökken, akkor hogyan létezhet bármilyen oltásokkal elérhető nyájimmunitás egy olyan társadalomban, amelynek a felnőtt lakosságát több évtizede nem is oltották azokra a betegségekre, amelyekre a gyermekeket kötelezik?
Ezt megismétlem máshogy, mert ezen nagyon fontos gondolkodni:
Hogyan létezhet nyájimmunitás, ha a felnőtt lakosság ún. védettsége a gyermekoltások hatékonyságának csökkenésével már eltűnt?
Nem lehet, hogy a 12 éves Jonas és a 12 éves magyar kislány kálváriája el kellene gondolkoztasson mindenkit, hogy az értelmetlen szabályokra nem bízhatjuk a saját és a gyermekeink életét?
Ajánlott könyveink a védőoltások témakörében
Dr. Judy Mikovits: A korrupció pestise
Dr. Brian Hooker és Robert F. Kennedy Jr: Oltani vagy nem oltani?
Podcast adásaink elérhetők a Spotify és az Apple Podcasts felületein is
További közösségi média felületeim
YouTube: https://youtube.com/@szakacsarpadcom
Instagram: https://instagram.com/szakacsarpadcom
TikTok: https://tiktok.com/@szakacsarpadcom
Telegram: https://t.me/szakacsarpadcom (ennek előnye, hogy innen egyetlen gombnyomásra letölthetők az egyes részek)
Twitter / X: https://x.com/szakacsarpadcom
Miben tud Ön segíteni?
Amennyiben úgy érzi, írásaink segítenek Önnek tisztábban látni a világban történő eseményeket, kérem, küldje tovább a hírlevelünket ismerőseinek. A megnyitott üzenetnél kattintson arra, hogy “Továbbítás”, és a Címzett mezőbe írja bele azoknak az e-mail címeit, akikről azt gondolja, az adott információ érdekelheti, érintheti. A Substack egy remek blogfelület, de az életünket uraló hatalmas információdömpingben nehéz eljutni azokhoz, akik számára egy-egy bejegyzésünk segíthet a lényeglátásban.
Az elkövetkező időszak legfontosabb értéke nem a pénz, hanem a hiteles információ lesz. Egy olyan szerkesztőséget szeretnék létrehozni, amelynek hivatása és küldetése az igazság keresése. Ebben kérem a támogató együttműködését. A publikációm rendszeres támogatása azt a célt szolgálja, hogy megszabaduljunk az elménket lebéklyózó hazugságoktól és kiutat találjunk a reménytelennek tűnő helyzetekből.
Share this post